Valamikor régen
amikor a Nap még úgy kelt föl, hogy sugaraival megérintette az erdők sűrűjébe
visszahúzódó tündérek suhogó ruháit és a harmatcseppek megvillantak a reggeli
tündöklésben, az emberek még boldogan éltek. Minden egyes harmatcsepp egy-egy
szivárványt varázsolt az égre.
A Nap ragyogása mellett, amerre a szem ellátott, szivárványszínben pompázott a
világ. E különös fényben édes zamatú gyümölcsöket termettek a fák, a virágok
dús keblében tápláló nektár várta az éhes embereket és állatokat. Tartott
mindez a szép világ addig, míg egyszer egy sötét felleg közeledett a
szivárványos égen. Egy hatalmas sárkány csillapíthatatlan éhségén próbált úgy
segíteni, hogy nap mint nap megevett egy-egy szivárványt. Az emberek aggódva
nézték, ahogy egyre kevesebb szivárvány lesz odafenn az égen. Idelenn a földön
pedig a gyümölcsök íze is mintha kesernyésebbé vált volna. Mikor már nagyon
megfogyatkoztak a szivárványok, az emberek összedugták fejüket, hogy mitévők
legyenek, Ez így nem mehet tovább! Le kell győzni a sárkányt, mielőtt elfogy az
égről az összes szivárvány! De ki győzze le? Valaki megjegyezte, hát a
legerősebb ember. De ki az?- A kovács – mondta egy hang, és máris indultak a falu végébe, ahol a kovács dolgozott.
Messziről lehetett hallani a kalapácsok csengő hangját, amint a tüzes vas alakult a mester erős kezei között.
Amikor a falubéliek odaértek a műhelyhez, a kovács éppen egy hatalmas tüzes kardot kovácsolt. A kard már akkora volt, hogy ő maga sem bírta megemelni. Az emberek kérték, győzze le a sárkányt. De a kovács elmondta, hogy nem tudja ő ezt megtenni. Nem elég erős ő ehhez, hiszen ezt a kardot sem tudja úgy forgatni, hogy legyőzzön egy ilyen hatalmas sárkányt.- Az emberek kétségbeesetten kérdezgették egymást:
- Hát akkor ki legyen az, aki megmenti szép világunkat?
A nagy tanakodásban észre sem vették, hogy egy kisgyerek jött be az ajtón, s egyenesen odament az üllő mellé, és csengő gyerekhangján csak ennyit mondott:
- Szent Mihály.
Az emberek lassan a kisgyerek felé fordultak és már mindenki csodálkozva hallgatott.
- Szent Mihály – szólt a gyerek, és ahogy jött szépen kiballagott a kovácsműhelyből s eltűnt az emberek szeme elől.
Döbbenten néztek utána, majd a csöndet egy felkiáltás majd kettő és egyre több törte meg.
- Szent Mihály győzze le a sárkányt! – és máris indultak a falu szélére, ahol egy nagy tisztáson szólongatták Szent Mihályt. Akkorra már csak egy szivárvány látszott az égen.
Fényes nappal volt, de mintha keleten új nap kelt volna fel. Aranyban izzó óriási felhő gomolygott a tisztás fölé, eltakarva lassan a napot és a szivárványt. A felhőből villámok cikáztak, mennydörgés hallatszott és az izzó hömpölygésből néha vélni lehetett egy óriási lovas alakját.
A felhő megállt a tisztás felett, az emberek hunyorogva kezüket szemük elé tartva egy hatalmas, lovas vitézt láttak a fejük felett, már amennyit látni lehetett a nagy izzástól. Mennydörgés-szerű hang szólt az emberek felé:
- Mit akartok?
- Ments meg minket a sárkánytól, megette már az összes szivárványunkat az égről, és csak egy maradt! Ha azt is megeszi, eltűnik a világ színe!
- Uram, a kardod készen áll! – mondta a kovács. - Közülünk senki nem bírja fölemelni.
- Legyen hát! – dörögte az égi hang.
Kinyújtotta felhőben gomolygó karját és a hatalmas izzó vaskard, mint a tollpihe, felemelkedett az üllőről, könnyedén felszállt a felhőbe és a mennyei vitéz erős markában megállt.
A következő pillanatban az ég másik oldaláról egy fekete felhő közeledett, fuvallata jeges szelet küldött maga előtt. Az emberek félve fogódzkodtak össze, fülüket is befogták a sárkány sivító hangját hallva.
- Eljöttem a jussomért, az utolsó szivárványért. Nem tudom, te ki vagy, de ne álld utamat vagy halál fia vagy! - és négy ijesztő sárkányfej került elő a fekete felleg gomolygásából.
Ekkor hatalmas mennydörgés és villámlások közepette Szent Mihály megsuhintotta tüzes kardját és egy csapással levágta a sárkány három fejét. Iszonyú, szürke lé folyt a három nyakból. Szent Mihály dörgő hangon megszólalt:
- Meghagyom életed, de csak egy feltétellel: kotródj vissza a sötétség birodalmába és ne háborgasd az embereket, hagyd meg nékik a szivárványukat. Hordd el magad, ha kedves az életed!
A fekete felhő sivítva tűnt el az ég alján az emberek szeme elől. Az arany és tüzes színben pompázó felhő mennydörgések, villámlások közepette szintén eltűnt.
Ott álltak a mezőn az emberek, ijedten, dermedten, fejük felett egy gyönyörű szivárvány íve húzódott. A néma csendet egy pacsirta hangja törte meg, dalával üdvözölte a szép szivárványt.
Az emberek boldogan hazaballagtak és a mai napig, ha szivárványt látnak, mindig eszükbe jut az óriási küzdelem. Aztán évente egyszer, hajnalban kimennek a falu melletti tisztásra, várják a napfelkeltét, mert a felkelő Nap fénye olyanná festi az eget, mint amikor Szent Mihály érkezett.
S azóta a világon mindig, van valahol egy szivárvány…
